Welcome to my dark side
it's gonna be a long night ⨯ we're gonna have a good time

Átvirrasztott éjszakák, vagy ellenkezőleg, túl valósághűen átálmodott éjjelek sorozata csalt a városba, mindnél egy újabb apró jel, vagy csak egy egyszerű késztetés az úton, hogy erre tovább, ez a jó irány, itt majd megtalálom, itt majd… mi lesz itt? Zavaró a bizonytalanság amivel az ilyen jóslatok járnak, csak kóstolót adnak abból, ami lehet, de még azt is túl ködösen néha. Csak érzések elegye, egy szeletke abból ami történhet, de nem bizonyos, csak egy lehetőség. De máris több, mintha csak vakon mennék az éjszakába.
A Hold fénye vezet a fák sűrűjében, még mindig idegen a hely, de valahol mélyen nagyon is ismerős. Valahol minden idős erdő hasonlít egymásra, még ha más is a történik bennük, valami sokkal ősibb erő köti össze őket, ami mellett a legtöbben vakon sétálnak el nap mint nap. Számomra viszont sokkal láthatóbb volt ez a kapcsolat, még ha nem is mindig kértem belőle, most kivételesen kedvező volt, ahogyan vezetett egyre mélyebbre. Ez, és valami gyomorból jövő késztetés, ami akár figyelmeztetés is lehetett volna, hogy vissza kellene fordulni. De hová? Ha annyira akar, megtalál úgyis, sőt, lehet már meg is talált. Lehet előttem jár mi ki tudja hány lépéssel, ezért is akartam túlesni ezen a találkozón, mielőtt még ő tervezne lépni. De az is lehet, hogy már rég késő, ez is a terve része, ő csábított magához, egyenesen a karjaiba, de… miért? Vagy miért ne? Akar valamit, mások is akartak előtte, de számára mi lenne ilyen fontos, amit tőlem kaphat?
Minden lépéssel elevenednek a képek, az érzés lassan kúszik elő az elmém hátuljából, előbb csak zavaró bizsergés, majd a felismerés, jártam már erre. Találkoztunk már itt. Ha nem is szemtől szembe, a magunk fizikai formájában, hanem fantomként táncolva a fák közt, de láttuk egymást. A legutóbb megmenekültem, de a legtöbb álom ilyen, felébredsz, mielőtt még elérne hozzád a fájdalom… a többi meg nem. Hűvös karmok szorultak a nyakamra, talán az érintése volt, talán csak a tekintet amivel végigmért… csak az biztos, hogy a lénye veszélyt áraszt, óvatosságra int. Arra, hogy maradjak társaságban és ne kóboroljak szürkületkor egyedül az erdőben. De nem vagyok teljesen egyedül. Bár egy familiáris ide kevés, talán a rejtett jelek is amikről korábban gondoskodtam. De az sem teljesen biztos, hogy eljön. Az is lehet, hogy ez egy olyan válaszok nélküli este lesz, mint az összes korábbi. Lehet, hogy hiába térdelek a kőre, rajzolok az ujjaim idegen jeleket és mormolok halkan igéteket, a védelem csak erőpazarlás. Energia viszont szerencsére akad a környéken, nem is akármilyen… ha nem lenne ott az az érzés a gyomrom mélyén, hogy lehet, hogy a saját életem fektetem a kőoltárra éppen, akkor talán kellemesebb lehetne az egész. De a Hold fénye legalább megnyugtat, s ha minden úgy alakul, ahogyan eddig is… csak idő kérdése, és az aggodalmam ideges izgalomba csap át, amivel már könnyebb lesz kezdeni valamit.
De egyelőre ez csak egy erdő, ősi energiákkal, de erdő, mint a többi. De vajon mi rejlik ennél is mélyebben? Itt vagy már? Eljössz, vagy ezen az estén is csak az álmaimban kísértesz majd? Lassan nyúlok feléd a semmibe, csak találgatva merre lehetsz, keresve minden érzékemmel. Tudni akarom, ha megjelensz. Azt sem tudom ki vagy, de valahol mélyen azt akarom, hogy itt legyél. Jönnöd kell. Várlak…

Let weakness disappear

There's nobody but me here

Figyeltük. Minden mozdulatát, minden pillanatban, hogy már inkább kerülte a tükröket. Felesleges erőfeszítés volt, mert az álmaiban is kísértő szempár folyton követte, szemmel tartotta. Ott váltunk mindenhol, az ablakok tükröződésében, törött szilánkok élén, a villanó kések hegyén és mikor elpihent, hogy az űzött teste, lelke és elméje megpihenjen, mi akkor is ott voltunk az álmok, képzelt káprázatos illúziónak  tűnő valóságában. Lassan kúsztunk ott,  mint az árnyak, beszőttük gondolatait, megkísértettük, hogy a tudatalattija várjon ránk. Vártunk rá mi is. Hosszú idő volt. Megvárakoztatott minket. Megbocsáthatatlan! De most, itt vagyunk, hogy lassan csepegtetett méregként fertőzzük, hogy hozzá férkőzzünk, s a homályból egyre tisztább képet adtunk. Magunkról, neki. Más lett. Kétségtelenül más, de agyának tekervényei között ott van a múlt és a sejtés, hogy az idegennek tűnő alakunk valójában nem is idegen, sőt igazán ismerős, de a halovány derengés nem elég. Nekünk nem. Már nem. S minden álommal  mely a múltat köti össze a jelennel, összemossa a jövővel is, az ő várakozását is mélyíti. Hiszen várt ránk ő is. Akart minket, ahogy mi is. Mindent akarunk belőled, nem lehet másként, s ha mégsem térsz vissza, ahogy azt várjuk, ahogy azt megjósolták a hamisan pislákoló csillagok, a furcsa jelek... akkor csak meg kell ölnünk megint, újra és újra, míg azzá nem válsz, akinek lenned kell.
Más az arca. Az érzés ugyan az. Átszabhatnánk... Tán nem elég bájos? Hiányzanak a jól ismert vonások, most idegen. A szeme ugyan az, az őt átjáró hatalom vonzó és édes. A húsa is az lenne. Valóban. Akkor egy kis kóstoló? Még nem. Ez az első éjszakánk, kérdések hajtják, minden lépése mely felénk űzi még csupán kíváncsi, egész lénye válaszra éhes. Szilánkosra kell törni, hogy az apró darabokból újra alkossuk, de ma még...ma még elég, ha ez az egész éppen olyan lesz, mint az álmai. Hiszen megkísértettük, s mivel eltűnt a szemünk elől elhagyhatta már a lakott területet, ahol minden mozdulatát figyelhettük, de így is a nyomában jártunk. Tudtuk merre tart. Jártunk már itt, a sötét árnyak között, a szájként tátogó fák alatti ösvényén, ahol rémalakokként zizegnek, nyújtóznak a fák. A Hold fénye éteri derengésként világít, míg a sötét fellegek szemérmesen eltakarják gömbölyded alakját, körbe ölelik, aztán mégis elhagyják, amikor a szél tovább kergeti őket. Zörög a haraszt, neszez az erdő, lábai nyomát nyögi a talaj. Tudtuk, hogy eljössz. Ahogy mi is megtérünk hozzád az álmaidban. Alakod sötét árnyát figyeljük, nem bujkálunk igazán előled, itt vagyunk. Csak játszunk veled. Az elméddel. Láthatsz minket a szemed sarkából, ahogy a fák között várunk, s tovább rebbenünk, amikor felénk fordulsz. Hiszen ez is csak egy álom, nem igaz? Nem rémiszthet meg az, ami csupán a fejedben történik... Vagy mégis!
- Nem csodás az este, Solomon? - kérdezzük, bár költői a kérdés, hiszen minden velünk töltött idő csakis az lehet, bár talán ő nem így gondolja. Csípös szél kergeti a lehullott leveleket  megérint minket, téged is tapogat, ám én nem feléd lépek, hanem a kidőlt fának rönkjéhez, hogy helyet foglaljak. Tán azt nem érzed fenyegetőnek, pedig egész lényünk fenyeget, tele van számonkéréssel és elszámoltatással. Sokáig tartott, mire engedtél az álmok befolyásolásának.
– Késtél...- alig halhatóan hordja hozzád a szél a neheztelő szavakat. Elfinomkodjuk?  El, de hiszen ez még csak a nyitány. Amikor először láttunk perzselt a forróság, az érdes homok bőrünkre tapadt, s te ott voltál, mint egy káprázat, egy elérhetetlen délibáb. Úgyis illantál el az ujjaink közül. De most nem fogsz...

Welcome to my dark side
it's gonna be a long night ⨯ we're gonna have a good time

Véletlennel tűnő jelekkel kezdődött minden, elsőre könnyű volt figyelmen kívül hagyni, úgy tenni mintha semmit sem észlelnék belőle, vagy ha mégis, csak véletlennek gondolnám. De a napok múlásával egyre többet kért magának, egyre mélyebbre ásta magát az elmémben, s megragadt, gyökeret vert és elültetett benne valamit, bár azt talán még egyikünk sem sejti, legfeljebb reméli, hogy mivé növi ki magát.
Kizárhattam volna, vagy legalább próbálhattam volna elzárni magam előle, mégsem tettem, még is engedtem, jöjjön az otthonomba, lépjen be az álmaimba, amíg nem árthat... nem csak ő figyelt, figyeltem én is, még ha nem akkora kényelemből, mint ő tehette, még ha ez azzal is járt, hogy a jelenléte zavaróvá nő, mikor már mindenhol keresném, s találom akkor is mikor nincs ott. Az arca emléke frissen él az álmaimból, mégsem hat annyira idegennek, mint ahogyan azt az idő múlása mondaná. Nem kísért olyan rég óta, hogy megszokjam, mégis van benne valami megszokott, valami régi, valami, amire próbálnék emlékezni, de valami amit nem találok. Pedig a válaszok mintha bennem is ott lennének, hiszen az érzés is onnan ered, a veszélyes kíváncsiság ami arra utasít, hogy kövessem a vezetését, hagyjam magam csábítani, hogy csábítsam én is, mielőtt még a játéka a mostaninál is kellemetlenebbé válna.
Napról napra több volt a jelenléte, egyre erősebben kívántam, bár eltűnne, de mégsem űztem távolra, mégsem tettem még mindent azért, hogy ha kizárni nem is tudom, legalább nehezebbé tegyem a bejutását. Nem, az ajtókat mindig közel úgy találta ahogyan hagyta, hasonló könnyedséggel érhetett el, mint az első napokban is, nem próbáltam elbújni, nem próbáltam menekülni, csak mikor már nem hagyott más választást, mikor már túl közeli volt, mikor már kezdett volna sok lenni. Mikor már túl valósnak tűnt…
Valamiért fontos volt, valamiért ismerős volt, pedig biztosan nem találkoztunk még... biztosan? Az elszántság amivel keresett nem erről suttogott, beszélt majd kiáltott, üvöltött egyre hangosabban a fák között, miközben menekülni próbáltam az utolsó álmaimból, amik túl igazivá váltak. Közeledtünk egymáshoz, a találkozásunk elkerülhetetlen, még ha még is próbálnék ellenállni, megtörténne. Van aminek egyszerűen meg kell.
Elsőre megzavar az erdő, ami sokat átélt már, erről mesél, sikít minden fája, mélyebbre haladva mégis elhallgatnak. Nem leszek egyedül, el fog jönni, egyre biztosabban hiszem... mégis egy részem mintha arra kérné ne tegye. De egy másik, egyre hangosodó vágyik rá, nagyon is vágyik... mégis próbálom elnyomni őt. Figyelnem kellene, főleg ha egy darabban visszatérnék a városba még...
A nyugodt pillantás amivel a fákat figyelem csak külsőség, szépen színlelt játék, ami minden eltelt pillanattal gyengülni látszik. Tudnom kell mi ez az egész, tudnom kell mi zajlik körülöttem, tudnom kell ki ő... A válaszaira szomjazom, adnia kell belőlük, még ha nem is tudom pontosan, mit tenném, ha ő mást gondolna erről a találkozóról. Talán ezért is készültem az alkalomra, amennyire engedte, nem akartam üres kézzel érkezni, ha már ilyen fontosnak tűnt a viszontlátás. De az utolsó lépéseket már nem hagyta elvégezni, bár meg sem próbálta rejteni a hollétét, a tekintetünk csak most ért össze. A mozgásra felé fordulok, még ha nem is fenyeget vele, kiérdemelte, hogy óvatos legyek vele, ha nem is mutatta, sugallta mikre képes vagy mikre lehetne...
- Csodás. – Suttogva érkezik a hangom, s olyan mély figyelemmel, hogy akár félre is érthetné, ahogyan a már ismerőssé vált vonásait próbálom kiegészíteni a sötétben. Helyet foglal, de én nem mozdulok, ugyanúgy figyelem tovább, mozdulatlan, mintha elijeszthetném.
Késtem? Némán elhangzó kérdés, ahogyan magasabbra szalad az egyik szemöldökön. - Ennyire sietős? - Tudjuk, hogy az. Valamiért számára is fontos volt ez a találkozó, de.... valamiért számomra is. - Ki vagy? - Hideg kérdés, de így aligha állunk egyenlő félként egymás előtt. Mintha ismerne és mintha ismerném, de mégis túl álomszerűnek hat ahhoz, hogy igaznak érezhessem, és nem annak a különös játék részének, amire kérés nélkül hívott.

Let weakness disappear

There's nobody but me here

Nem hagytuk, hogy lerázz magadról. Csinos kis nyakad még csinosabb hurokba kötöttük. S húztunk  toltunk vezettünk, mert jönnöd kellett. Jönnöd kellett ma az esti sötétségben, mely riogat ugyan, de éppen attól olyan vonzó. Mint mi. Forró lélegzetünk gomolyog füst szerűen  kígyókként tekeregnek, mint az egyszerű szavak, melyeket körbe fonják. Hideg van, de az éjszakai fagynál csak pillantásunk metszőbb,  beléd mélyednek a szemek, vizsgálgatnak, fejtegetnek. Egyszerűbb lenne felnyitni, hiszen amit keresünk, tán ott van, és elő lehet húzni erőszakkal. Türelem. Te és a türelmed...
A halk helyeslésre rezdül ajkunk, hiszen lehetne számunkra még csodásabb. Ha hagynád... Ez most nem rémálom, nem kell űznünk, mint a vadat, annak minden reménytelenségével. Pedig szépen szaladna, fürgén, mint a nyúl, bár hasztalanul. Kétségtelen.
Helyet foglalunk, oly méltósággal, mint egy uralkodó, bár egykor te is az voltál, láttunk trónusodon ülni, míg démonok sokasága a lábadnál csúszott mint a férgek. Első pillantásra csalódtunk bennük, megvetettükés kiábrándultunk belőlük, s bár sosem csatlakoztunk hozzájuk el kellett ismernünk, nem lehetett olyan rossz ott kuporogni. Pedig akartál minket is, nem igaz? Sokadiknak. Ám a mi párosunk páratlan a démonok között.
Magasba szaladó szemöldököd íve régi emlékeket idéz, de a hangod el is űzi őket messzire. Van mersze... Hiszen neki is volt. Kicsit meg kellene rágnunk, lenyesni a szép húsát csontig, hátha az hatna rá. Vele sem tettük meg soha, bár a kísértés olyan nagy volt. Most gyengébb. Vagy csak annak tűnik, hiszen valahol ott szunnyad benne a régi erő, nem kellene csapdába esnünk, mégha a ketrec ötlete ennyi idő elteltével vonzóbbnak is tűnik. Legyen a mi karunk a ketrec, legyünk mi, akik uralják, hiszen erre vágytunk, hogy magunkkal vihessük majd a pokol bugyraiba és ott az idők végezetéig nézzük szemünket gyönyörködtető kínjait.
- Neked tán nem az? – kérdezünk vissza, mosolygó ajkaink közül kivillannak a fehér fogak, melyeken megcsillan a fény, melyet a Hold nagylelkűen neked ad, hogy jól láthass, hogy most jól megnézhess. Minket. S ha nem ülnénk bizonyára körbe fordulnánk, hogy mindent szemügyre vehess. A hideg kérdésre felszisszenünk, hiszen mindkettőnket sért, hogy nem ismersz. Minket. Semmi nem maradt belőle! Ugyan, hiszen még csak egy negyedévszázada született  az semmi, emberi években is csekély kor, a szemükben pedig egy alig elmúlt pillanat. De a türelmünk... A végét járja.
- Reméltük, hogy ezt a jelentéktelen kérdést nem kell feltenned. – tudnod kellene, de a csalódottságunk eltűnik a szemekből. Hümmögve bámulunk mögéd, az alakodat körbe ölelő árnyak táncát figyelve. – Fontos a válasz? Hiszen ez csak egy álom. – mint a többi ezer és ezer, melyet már lejátszottunk az elmédbe. Hiszen ott voltunk mindig, mikor lehunytad a szemed  mi van, ha most is csak a képzeleted szüleményei vagyunk? Ha ez az egész puha párnák között, izzadó tested vergődése? Mondd Solomon, álom ez?
- Minket viszont jobban érdekel, hogy te ki vagy, Solomon? – ki vagy most? Tudjuk ki voltál, hogy milyennek kell lenned, de most idegen vagy. Még az illatod is más, nem fűszeres, nem mirha és tömjén súlyos illata ez, mely csalogatja lényünk. Vajon mit kell tennünk, hogy emlékezz ránk? Nekem lennének ötleteim... Egyelőre várjunk, ez még talán nem az az éjszaka. Pedig lehetne...
Intünk, jöjjön közelebb bátran, hiszen nem eshet bántódása, mert ha ez egy álom  bármi rossz is történik, vagy rémisztő, akkor felébred. Akkor nem eshet bántódása...Emlékszel Solomon? Lefeküdtél aludni, vagy elszenderedtél a kanapén, vagy netán ez tényleg valóság? Hiszen ez csak játék. Nem igaz? Hiszen eljöttél, eljössz minden éjjel. Tudod, hogy miért? Mi tudjuk. A válaszok itt vannak nálunk, csak jól kell feltenned a kérdéseket, s nem egyaltalán nem az a leglényegesebb, hogy mi kik vagyunk  bár elhisszük, hogy számodra tán ez a legfontosabb, de valójában jelentéktelen. Mert mi az ő nyomait keressük benned, az energiáit érezni rajtad, mint rád simuló bőrt, de csupán ennyi lenne? Ajánljuk, hogy ne. A te érdekedben, mert tudod mi is vártunk rád  és arra várunk, aki lehetnél, akinek lenned kell a kedvünkért. A mostani lelked, az éned számunkra nem fontos, szinte jelentéktelen és feláldozható. Szép lenne áldozatnak. Valóban.

Welcome to my dark side
it's gonna be a long night ⨯ we're gonna have a good time

Az éjszaka különös, torök körül markoló, gyomort szorítóan fenyegető minden árnynak vélt mozdulat a fák között, miden rezzenés, amiről azt hihetem, most ő lesz az, ez tényleg ő, valóság, és nem álom… biztosan nem álom? Mert annak hat, ismerős, többször átélt képeknek, amik valahol megnyugtatnak. Hiszen ha álom, tudom hogyan végződik, felkelek a végén, mindig megébredek… csakhogy ez nem álom. Ennek valóságnak kell lennie…
Bábjaként rángat maga elé, valami amit talán nem kellett volna megengednem neki, de mielőtt küzdeni kezdenék tudnom kell ki az ellenfél, vagy ellenfél egyáltalán? Hiszen céljai vannak, lennie kell, s amíg nem tudom a válaszokat úgyis a szolgája vagyok. De ma este… ma este majd…
A tekintete belém lát, átmetszi a lényem és hidegen tapogatja minden szegletét, mintha keresne benne valamit, s talán talál is. Én is keresni kezdek, akarva vagy akaratlan, de hallgatva az érzésre ami hozzá köt, ami felé hajt, mert nem csak ő húzott és terelt olyan gondosan, volt valami más is, éreztem, hogy lennie kell valaminek… de minek? Úgy tűnt, ő tudja már a választ, mintha nekem is tudnom kellene…?
A tekintetem élesen figyel, az éberségem nem enged helyet foglalni, inkább álló bizalmatlansággal nézné az elkényelmesedett démont. Okom van nem bízni benne, ahogyan félni is lenne, hiszen ha nem is ismerem? Sejtem a lényét. Egy töredékét, ami már elég lenne, hogy kerülje aki teheti. Mégsem teszem, még ha okom is lenne, még ha kísértett is, még ha a napjaimat és éjszakáimat is egyetlen hosszú álommá olvasztotta, ami súlyos teherként taszított egyre mélyebbre... de még nem elég mélyre. Még nem elég mélyre ahhoz, hogy ne egyenesen álljak előtte, hogy ne úgy nézzek rá, mint akinek nincs mitől tartania, mint aki nem tud olvasni az elhintett jelekből. Mint aki nem tudja, hogy a játék amibe sétált veszélyes. Veszélyesen édes.
Szavak helyett a mozdulatai beszélnek, nem tartja fenyegetőnek a jelenlétem, esetleg érdekesnek. Rezdül az ajka, a válasz nem tetszik, talán többet várt vagy mást, de nem csak ő, én is várok, már napok óta, vagy hetek, mikor is keződött? A nappalok és éjjelek összefolytak, jelentőségét vesztette az idő, ahogyan mindkettő egy hosszas rémálommá nőtte ki magát. Hiszen ott volt mindenhol, levakarhatatlan képként jelenve meg bárhol, kíméletlenül kísértve, csalva és terelve, űzve a karjaiba, hogy majd… majd?
Majd válaszok nélkül hagyjon, vagy legalábbis késleltesse őket.
Kérdésre kérdés a válasz, bár a lassan kibontakozó vigyorom elnyomja a nemtetszésem annyira mélyre, hogy ne találjon rá azonnal. Persze, hogy hosszasan játszik, hiszen eddig is ezt tette, napokba telt, míg felfedte az arcát, s újabb napok mikor végre előttem állhat. Mert előttem áll, nem igaz? Még ha pont olyan is, mint álmaimban lenni szokott… - Már kezdtem hozzászokni a társasághoz. - Minden pillanatban figyelő szempár, a kimondatlan fenyegetés a levegőben, hogy sose tudom, mi fog következni… Kéretlen figyelem amit tőle kaptam, de ettől még nem biztos, hogy kelletlen. Kényelmetlen, de nem kevésbé érdekes. Különös, de oka van. Akárcsak annak is, hogy hallgat még és vár, hosszú az éjszaka, de mennyire?
Szisszenése is sértett, de nem hoz zavarba, ugyanazzal a tekintettem figyelem tovább, csak a mosolyom halványul amíg várok. Remélték. Lassan nyúlnak az érzékeim, felé és mögé, keresve de nem találva mást. Mintha csak a miénk lenne most az erdő, mintha rajtam kívül mindenki más tudná, hogy menekülni kell innen… csak mi és a fenyegetően üres sötétség.
A válaszára elgondolkodok egy pillanatra, mielőtt még apró mosollyal folytatnám. – Igazad van… - Nem, nincs... - Nem számít. – De, számít. - Csak egy álom. – Nem álom! Valahonnan mélyről jön, hallgatnom kellene rá, úgy tenni, mintha az ő játékát játszanám, miközben a saját szabályaimat írom. De még ha az is lenne… ismerem az álmokat, s nem mind olyan ártatlan mint amilyennek tűnik. A legszebb álomtól csak egy apró lépésnyi a távolság a legroszabb rémálomig, s a legrosszabb rémálmok után jöhetnek a legszebb álmok. Mert addig nem tudod igazán mennyire fontos valami, amíg el nem veszíted. A dolgok értéke akkor nő meg igazán, amikkor nem kaphatod meg őket, mert minél nehezebb megszerezni, annál jobban fog kelleni. A végén már nem is tudod miért, vagy hogyan kezdődött, de nem is számít. Mert kell. Akarod. Akarom...
- Ki vagyok? Itt akárki lehetek, nem igaz? Talán pont az is, akit keresel. – Visszatér a magabiztosságom, még ha valahol erőltetett is, még ha nem is nyomja el teljesen azt a nyugtalanító érzést, hogy valami nincs rendben. Erről nem kell tudnia...
Int és mozdulok, bár nem előre, előbb csak az állam emelkedik, mintha kérdezne, de az ajkam nem mozdul, csak a tekintetem figyel még mindig. Ugyanolyan hidegen, mint amikor érkeztem, a mosolyom viszont, az a vigyorszerű görbe teljesen másról mesél. – Ismersz. – Ha nem is régről, de ismerhet, figyelt és a nyomomban járt már hosszú idők óta, felébresztett valamit, csak tudnám mit… de már abban sem vagyok biztos, hogy mikor kezdődött. Vagy mindig is így volt? Mert közel természetesnek hat a mozdulat amivel felé lépek, a csábító izgalom amit a közelsége ébreszt, az az ismerős arc, ami mégis annyira idegen, ami mégis annyira tökéletes, ami… ami… mi is van vele? - Valami azt súgja, nem a szokásos dolgok miatt érkeztél. -  Sosem beszéltünk ennyit, még ha hasztalanok is a válaszok amiket adott, eddig hallgatott. Vagy beszélt, csak nem hallottam? De már hallom. Tisztán és érthetően, ahogyan az alakja is ül előttem, ebben az álomszerű erdőben.