Megalkottak, hogy aztán széttépjenek, hogy hasítsanak. Egészből ketté vágtak, majd újra összegyúrták a két felet. A születés nem fájdalmas, a megteremtődés viszont nem kellemes, hiszen valaki elvárásokkal formál, csiszol értő kezekkel, szemeiben megszállottság, hogy elérje azt  amit kigondolt, hogy a teremtménye műalkotás lehessen. Ebben a kísérletben nem csupán a test hasadt meg, hanem az elme is, hogy kaleidoszkópon keresztül lássam a világot, hogy csapongó gondolataim sose nyughassanak, hogy valaki más hangja suttogjon fülembe. Hogy bár egész legyek, de két félből álljak. Én vagyok Baal, és én vagyok Berith.


Megfejthetetlen szavakat kapart körmével a padló fájába, s az sem zavarta, hogy körme kiszakadva esett áldozatául a műveletnek, hogy a fából apró szálkák szakították fel húsát. Módszert váltott. Önkívületben mázolta tulajdon vérével az ismeretlen jeleket, melyek elméjébe férkőztek, és mint egy látomás megfertőzték azt. A halomba rendezett hullák orrfacsaró bűzét nem is érezte. Nem érzett semmit sem már, ahogy a bűntudat sem fogant meg benne, hiszen a cél szentesíti az eszközt, még akkor is, ha maga a cél szentségtelen. Hetekig tartottak az előkészületek, ez idáig alig-alig evett, vagy aludt, de nem volt jelentősége már ezeknek sem, csak a cél lebegett a szeme előtt, melyet el kell érnie. Minden áron. Az utolsó jelet festette fel, míg értelmetlen nyelven kezdett kántálni valami mantrát. Addig kántálta, míg hangja rekedtes károgássá nem változott, míg torka kiszáradt. De nem adhatja fel, valami belül újra és újra arra ösztökélte, hogy minden fájdalmas nyelés után folytassa. Hát folytatta, mert képtelen volt feladni, megszállottsága nem hagyta, hogy megtegye. Vagy inkább valaki nem hagyta neki.  Meglepetten nyílt a szája, amikor a plafonról fekete, kénköves kátrány zúdult a földre, forrósága sütötte az arcát. Izgalmát azonban szinte rögtön csalódottság váltotta fel, ahogy megpillantotta az aláereszkedő lényt. Álmában mikor megszólította, amikor beszélt hozzá egyáltalán nem tűnt emberinek, azonban az, akinek lába most érintette a gőzölgő fekete tócsát felépítésében nem különbözött tőle olyannyira, mint azt várta. Nem volt benne semmi tiszteletet parancsoló, vagy felsőbbrendűséget sugárzó magasztosság. Csalódott volt. A lény absztraktul festett, végtagjai hosszabbak voltak, ugyan, mint egy halandóé, bőre nyúlt volt, mintha nem a sajátja volna, hanem valaki másét kapta volna magára, valakiét, akinek méretei sokkalta robusztusabbak. Nem volt vörös, vagy fekete a bőre, nem voltak plusz végtagjai, szarvai, mint a látomásban, mely arra sarkalta, hogy gyilkoljon a kedvéért, hogy kedvére való áldozatokat válasszon és felhalmozza neki őket jöttére. Keserűséget érzett, átvirrasztott éjszakák fáradalmát és dühöt, hiszen miért volt mindez? Ezért? Az idegen teste imbolygott, lábai szét-szét csúsztak, mint egy esetlen őzgidának, aki most tanul meg egyáltalán állni. Szánalmas volt, de a lénynél csak ő volt szánalmasabb, akit átvertek. Haragosan köszörülte meg a torkát, míg rá nem pillantott a lény, aki a sok bőrtől nem is láthatta. Meg szólítsa? Számon kérje? Nem őt várta, nem ezt várta. A lény megmozdult, keze hátul fogott saját tarkójára, hogy a felesleges bőrt meghúzza, hogy koponyájára simulva végre rá meredjen pillantása. Azok a szemek! Meghűlt ereiben a vér tőlük, valami ösztön, vagy talán a józanész maradéka azt ordította meneküljön. Meneküljön most, mielőtt még nem késő. Azok a szemek keresztül néztek rajta, mint egy jelentéktelen senkin. Porszemnek érezte magát, egy apró foltnak, hibának, melyet nem sokára letörölnek, eltörölnek a föld színéről is, hogy jelentéktelensége ne sértse tovább azokat az izzó vörös szemeket.
-  Alec! – a hangja ugyan az volt, mint álmaiban, megigéző, parancsoló, melynek engedelmeskedni kell, ugyanakkor hízelkedve törleszkedett testéhez, a fülébe duruzsolt dorombolva. Megremegett tőle a térde és akaratlanul közelebb lépett felé, hogy aztán a lény lábainak közelében rogyjon össze.
-  Én mindent úgy tettem, ahogy kérted. – kezdett magyarázkodásba, míg a démon elengedte a tarkóját, hogy a hullák felé induljon ügyet sem vetve látszólag a szavakra, kikerülve a térdeplőt. –  Baal...- kezdte újra, hogy magára vonja a lény figyelmét, aki vissza is fordult felé. A lógó bőrű arctalan fej közel hajolt, jeges veríték szánkázott le a hátán, torkán akadt a szó, pedig nem látszott a lényen semmi hiszen a bőr elfedett minden esetleges rosszallást. Azt kívánta bár meg se szólalt volna, hogy maradt volna csendben, mert úgy érezte magát, akár egy rovar, melyet nem sokára összetaposnak. Pusztán élvezetből, csak azért mert idegesítő a lénye és mert annyira nem számít él, avagy hal. Az önérezte halkan duruzsolta, hogy nélküle a lény itt sem lehetne, de nem merte kiejteni a száján. Összerezzent, amikor a démon keze megérintette a száját, ajkai közé furakodott ujjaival. – Nem vagy méltó Alec, hogy a nevemen szólíts, szánalmas létezésed csupán eszköz a kezemben, azért élsz még, mert én ebben a kegyben részesítelek a szolgálataidért, de olybá tűnik hasznosságod ellenére nem vagy okosabb, mint a többi fajtád béli. – valami hegyes karcolt végig nyelvén, a démon körme lehetett. pánik fogta el. Jóvá kell tennie valahogy a hibáját…
-  Mi fhohlna khedvhérhe? – kérdezte abban reménykedve, hogy még kiköszörülheti a csorbát. A lény kihúzta a szájából a kezét. – A Nagyúr tökéletes megszólításnak tűnik. – felemelkedett, hogy újra a hullák kössék le a figyelmét. Alec sebtében bólintott, hogy megértette, aztán nagyot sóhajtott, amint már nem ő volt a démon figyelmének epicentrumában. Megkönnyebbült, de vajon ez meddig tarthat? És vajon mi lesz az alkuval? A magára eső részt teljesítette, de a démon vajon teljesíteni fogja? Ha nem, úgysem tudja rákényszeríteni. Tehetetlenül szorította össze a kezét.
-  Utána néztél annak, amit kértem? – kért? Inkább parancsolt, ez a lény aligha kért bárkitől is bármit, de persze mersze nem igen volt felhorkanni, csak gondolatai berzenkedtek a halottak ellen. – Igen. – figyelte, ahogy a lény a hullák között turkál, felemeli az élettelen testeket, mérlegel, majd elhajítja őket, mint a szemetet. Az a rossz érzése támadt, hogy egyszer őt is így fogja elhajítani, ilyen élettelenül és éppen ilyen tompa puffanással esik majd a földre. Mit tett? A puffanások elhaltak, hát félve pillantott fel a démonra, aki pillanatról pillanatra változott, a túlbőr lassan eltűnt. Az arca… Részletekből állt össze, az álla, az orra, a füle, az arca, mind-mind az áldozatokéinak tökéletes mása. Ezért volt szükség rájuk, ezért kellet annyit ölnie, hogy legyen miből válogatnia, mint valami üzletben? Azt hitte… Azt hitte mindennek van jelentősége.
Az elképedés és a döbbenet elegye ült arcán, amire a pokoli entitás rá sem hederített, csak tovább öltözött a maga ünneplőjébe.