Az élet nem áll meg. Jobb híján, még az enyém sem és hiába lett az egyik felem a pokol királynője, a másik felem, azaz én itt vagyok, és az Akadémia könyvtárában üldögélek egy tucat könyv felett, amit Ambrose hordott elém, hogy olvassam el őket. Nem vitatkoztam vele, mert igaza van, hogy tanulnom kell, és fejlődni mert sosem látott lehetőségek állnak előttem és Zelda néni is kb ide szögezve ha tehetné. Annyira büszke az akadémiára, hogy ilyen kevés megmaradt taggal, mégis túlélték a harcot a pogányok ellen, és nem is hibáztatom. Zelda néni mindig is ilyen volt. Nekem viszont hol van a helyem vajon ebben az új életben? A könyvtár a legjobb hely, csendes és nem kell mosolyognom, és hazudnom hogy: "Jól van vagyok." Nem vagyok. Nehezen tettem túl magam azon, ami történt, és fülembe csengenek Lilith éles szavai hogy mindez, az én hibám, hogy egyáltalán megtörtént. Mert ellenkeztem a Sötétség Urával és nem engedelmeskedtem neki amikor kellett volna. Hogyan is tehettem volna hogy ne veszítsem el a szabadságom, és az akaratom? Fáradtan teszem le a fejem az előttem halmozódó könyv borítójára és becsukom a szemem egy pillanatra, ahogy a kezdődő fejfájásom igyekszem elűzni, és közeledő lépteket hallok. Ki sem nyitom a szemem ahogy válaszolok. - Jól vagyok Ambrose, nem kell öt percenként lecsekkolnod.... - szusszanom, de mivel nem hallom a válaszát felemelem a szemem, és hirtelen ugrok fel az asztalról, és is verek két kötetet. - Caliban! Te mit keresel itt? - nem, nem, nem. Neki kőbe zárva kellene lennie, és nem itt az Akadémián. Valami baj történt a pokolban? Hogy kerül ide? Minden szín elhagyja az arcomat, ha ő tudja.... ha ő... akkor..? Ki még?
A várakozásom meghozta a gyümölcsét, egyedül van. Ide a mágus iskolába is szabadon be tudom tenni a lábamat, igazából, kevés hely van, ahová nem. A legjobb pillanatban jöttem, megtört, egyedül van, és ugyan miért is számíthatna pont rám? Mustársárga színű pólót viselek, kényelmes farmerrel, és a hasamnál lustán be tűrtem egy kicsit a pólót a nadrágba. Nem tudom, hogy milyen divat stílus ez, nem is érdekel, de jól, sokkal jobban állnak így egyes ruhák. Lustán a hajamba túrok, és egy szenvtelen mosoly kíséretében mérem végig Sabrinát. Meg kell hagyni, kemény játékos volt, és valahol becsülöm is, hogy ennyire… agyafurt, de nem szabad szem elől tévesztenem, hogy bosszút akarok rajta állni. - Látogatóba érkeztem. – ülök le mellé a székre, persze, óvatos vagyok, mert ki tudja, hogy mikor tartogat ő is meglepetéseket. Nem kell félteni, hiszen Lucifer lánya, ebben azért ütött az öregre. Ez a Sabrina lenne az, a Sabrina, akivel Pilátus mellett vártunk az ítéletre? Tudom,hogy a másik is az, de az, másképp viselkedik. Viszont, ő… - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak csevegni. – söpröm le az egyik könyv élét lustán. - Bár, igazából, csevegni, igen, arról, hogy milyen errefelé az időjárás, nem túl hűvös…? – nem fogok ajtóstul rontani a házba, bár már önmagában is nagy meglepetés lehet neki az, hogy kiszabadultam. Nem kérdezem meg, hogy mit művel, és miért van kiakadva. Általában mindig a saját hülyeségének a levétől szenved, érdekel ,hogy most mitől. Egy hangyányit érdekel csak, egyedül van, egy csettintésembe telne végezni vele. Miért őt választottam? Mert mögötte nincs ott az apja , aki támogatná, nagyon is elégedett a Morningstaros Sabrinával, aki a nevét viseli és a nevében ül a trónon. Nekem ,meg az egész bűzlik, úgy ahogy van.
Nyugalmat reméltem találni a könyvtárban. A könyvek monotonitását és csendját akartam hallani, és talán Ambrose-t ahogy néha útmutatást ad, hogy mit rontok el egyik másik varázslatnál. Nem tudok koncentrálni, sok minden zavar ami... ami körülvesz. Aminek a része vagyok, de amiről mégsem tehetek. Tudom jól, hogy minden döntésnek következményei vannak és sajgó mellkasom adjam eg a választ hogy bizony éreztem már milyen elveszíteni valakit. Valamit. Mindent. Mindent a semmiért. Most mégis... a legutolsó húzásom gyümölcse hogy itt lehetek, és nem a pokoli trónuson ülök az apám oldalán. Személyiséghasadás hogy kettő van belőlem, és a természet rendje ellenes, de mégis azt hiszem a legjobb döntést hoztam meg amit lehetett. Mondjuk....Calibant nem számoltam bele. Kikerekedett szemekkel nézek rá ahogy pimaszul és mégis emberi jóképűséggel áll előttem farmerben és sárga pólóban. Nem.... - Nem... te nem.... Hogy... hogy lehetsz itt? - kérdezem ahogy próbálok eluralkodni a pánikon ami elönt. Nem lehet itt! Akkor tudják?! Ki tudja? Miért tudja? Hogy jött rá és hogy jutott ki a kőből?! - Hogy jutottál ki a kőből? - kérdezem ahogy lassan vissza ülök a székemre hogy elbírjanak a lábaim. Nem jó az ha ő itt van! - Látogatóba... nem tudhattad... vagyis... - vakarom meg a tarkómat ahogy belegondolok mekkora paradoxon az egész amit csináltam, de... ültünk már egymás mellett így, amikor Pilatus tálját kellett ellopnunk. Ott... valami emberi csillant meg benne, de mégse felejthetem el hogy a Pokoli királyok pártfogolják őt. Nem kevés hatalommal rendelkezik és nem téveszthetem szem elől. - És mint tudjuk, te sosem hazudnál, igaz? - húzom fel a szemöldököm ahogy eszébe juttatom hogy Júdásnak adta ki magát hogy megszerezze az aranyakat és ő lehessen a pokol ura. Ő ragadt ott a kőben. - Tudom hogy borzasztóan szórakoztató vagy, de ki vele, miért vagy itt. Köze nincs az időjáráshoz és a klímához, meg minden máshoz is... - veszek kezembe egy könyvet hogy valamiképp elrejtsem az idegességem, és a remegésem. Nem fogom megszerezni neki ezt az örömet. - Ki tudja még hogy itt vagy? - pillantok rá, de majdnem zavarba jövök a tekintetétől. Nem is állom sokáig, elfordulok inkább. Nincs elég erőm vele harcolni, és.. nem is akarok. Nincs rá okom.
Kezdőlap
