Van az az érzés, hogy menned kell. Ki a lakásból, ki a negyedből, ki a városból, el, bárhová, csak minél távolabb. Mikor már nem találod a helyed, az otthon nem jelent kényelmet, fullasztó a légkör, valami nincs rendjén. A lakás... nem otthon. Az valahol máshol van, minden annyira idegen. Pár hét. Eddig tartott, amíg újra előjött az érzés. Kicsiben kezdődik, először szinte fel sem tűnik, de utólag tudod, végig ott volt. A nyugalom csak látszólagos volt, semmi sem oldódott meg, kezdődik elölről, az egyetlen állandó ami kényelmet nyújthatna... csakhogy nem kényelmes. Kicsit sem az, ahogyan a másik oldalamra fordulok egyre megszálltabban mozgó mellkassal. A szívverésem a fülemben lüktet, a kiáltás kikívánkozna a torkomból, de belém fagy, mielőtt még felszabadulhatna. Csak álom. Tudom, hogy nem válós, mégis túl igazinak tűnik a szempár ami követ. Először csak egy hang volt, pokoli léptek, majd egy arc a semmiből, alvilági grimasz, az első ami végre ismerősnek hat, mégis, menekülni kell előle. Kiszabadult. Elszabadult, újra itt van... újra? Miért ilyen biztos, hogy újra?
Zakatoló szívvel ugrok fel az ágyban, lázasan nézve körbe, keresve az alakot aki az ébrenlétig üldözött. A tárgyak fátyolos vonalai lassan tisztulnak a félhomályban, a reggel még távolabb van, de mégsem vonzz már az ágy, maximum a mosdó, amihez vezetnek a lépteim. Szinte bele sem kellene pillantanom a tükörbe, pontosan tudom milyen megviselt arc nézne vissza rám, ugyanazzal a mélyen ülő nyughatatlan késztetéssel, ami már évek óta mozgásra kötelez. Keresek valamit, keresnem kell valamit, még ha nem is tudom, hogy mit... de majd tudni fogom mikor meglátom. Amit most látok viszont ledöbbent, a tükörből a saját arcom néz vissza rám, ismerem minden vonását, a vigyor ami szembenéz viszont... miért? Miért vagyok izgatott? Miért vágyom annyira egy találkozásra ami talán meg sem fog történni? Hazugság. Tudom, hogy megfog, tudom, hogy valahol nagyon is valósak a képek amiket látok... de most először társultak vonások az arctalan alakhoz. Valaki, akit nem ismerek, mégis mintha mindig is ismertem volna. Valaki, aki elől menekülnöm kellene, mégis rohannék felé. Valaki, akit... el kell kapnom. A megszállott tekintet meglep. Nem idegen, de miért pont most jön elő? Meg kell tudnom, hogy ki üldöz, rá kell jönnöm, hogy merre menekülök... talán pont úgy, hogy a karjaikba szaladok? Valahol találkoznunk kell...
A víz hidege nyugtat a szívem heves ütemén, teret ad a tisztább gondolatoknak is. Veszélyes, de ennyi még sosem volt akadály. Csak egy hely kell, valahol, ahol találkozhatunk... valahol ahol fogadhatom. Mert ha az álmok és jelek nem hazudnak - és ritkán teszik - készülnöm kellene rá. Talán tennem kellene valamit, még ha nem is tudom, hogy valóság-e az egész. Csak az a biztos, hogy valósnak érződik, s néha bölcsebb pont az ilyen érzékekre hallgatni, mint a józannak tűnő gondolatokra.
Az izgatottság alábbhagy, de a félelem mégsem tölti ki újra a helyét, az már elmúlt, a párnák közt hagytam a rémálommal együtt. Már Csak az érzés maradt, az az idegesítő kaparás, néma suttogás, hogy indulnom kell. Ismét. De most mégis másabb, mintha közelebb kerülnék hozzá, mintha most rájöhetnék, hogy mi az, ami már túl rég óta nincs rendben.

A fények kialszanak, az éjszaka csendjében alig találkozni más autóval, mintha erre kevesebben utaznának, nem meglepő, sokkal kisebb város ez. Gereendale. Nem sok szál köt a helyhez, sőt, semmilyen. Korábban sokkal őszintébben érkezett volna a gondolat, de egy ideje már nem voltam biztos abban, hogy mi hova köt, vonz vagy éppen húz ellentmondást nem tűrő makacssággal. Engednem kell az érzésnek, különben csak rosszabb lesz…

A házba belépve valami azt sejteti, hogy ez a hely talán más lesz, talán itt tovább is maradok majd, talán itt majd rájövök mi kísért a túlvilágról... de egy részem már rég nem hisz ebben. Sosem leszek elégedett. Mindig több fog kelleni, mindig fog kelleni valami más... Mindig hiányozni fog valami más.
Az ajtó mögött egy tükör fogad, amit azonnal leakasztok a helyéről, s a falnak fordítva teszem a padlóra. Egy ideje túl különös sokáig bámulni a mélyébe, néha olyan, mintha nem is én néznék vissza belőle, mintha valaki teljesen más figyelne vissza rám...