- Láttál valamit, kislány?
Régen gondolkodás nélkül rávágtam volna, hogy igen. Akkor még hittem a teljes őszinteségben, ahogy abban is, hogy a kovenünk a legfontosabb dolog a világon a családunk számára.
Most viszont, ahogy apa és anya tekintete szinte lyukat fúr a gondolataimba, mintha késztetést éreznék arra, hogy egyre jobban elzárkózzak tőlük és kizárjam a külvilágot a fejemből. Soha sem hazudtam még senkinek sem, a szüleimnek pláne nem, de azt azért tudom, hogy minél tovább hallgatok, annál gyanúsabb leszek a számukra. Csak is ezért szólalok meg, mert a legszívesebben csendben maradnék.
- Nem, semmit. - és igazából meg sem bánom, ahogy a szavakat kiejtem a számon.
Valószínűleg a pokolra fogok jutni...

Igazából nem is tudom, hogy mit láttam pontosan abban a pillanatban, amikor a ritka alkalmak egyikeként egyedül maradtam a házban. Addig soha sem fordult elő, hogy a szüleim ne vittek volna magukkal, ha arról volt szó, a kovenünk tagjaival kellett találkozniuk, mert hittek abban, hogyha egyszer is kimaradok a hétköznapi beszélgetéseikből, akkor az életem valószínűleg az első adandó alkalommal kisiklik majd.
Talán igazuk is volt. Akkor pedig rendkívül nagyot tévedtek, hogy az őrizetlen házban hagyták Raymond zsebóráját.

- Wynona, ez nem tréfa! Az az óra nem tűnhetett el anélkül, hogy ne láttál vagy hallottál volna valamit. Egyszerűen lehetetlen, hogy ennyire figyelmetlen lettél volna!
Az apámmal jobb meg sem próbálni vitatkozni, általában nem is szoktam, pláne nem akkor, ha még igaza is van, de most mégis azt érzem, hogy meg kellene szólalnom. El kellene neki mondanom, hogy ők hagyták a majdnem üres házban azt a tárgyat, ők mentek el anélkül, hogy biztonságosabb helyre helyezték volna azt és ők voltak azok, akikre a kovenünk vezetője rábízta az óráját. És nem pedig én. Mégis inkább a józan eszemre hallgatok, mert tudom, hogy túlságosan is árulkodó lenne, ha belebonyolódnék a vitába.
- De még, ha így is lett volna, akkor is tudtad volna használni az erődet.
Persze, egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb a képességem is szóba kerül majd. A szüleim azt hiszik, hogy olyan egyszerű megtanulni használni a varázserőmet, anélkül, hogy bárki is segítene az elsajátításában. A gyakorlásról pedig szó sem lehet, egészen addig, amíg életkorilag felnőtté nem válok - legalábbis Raymond szerint -, ami ellen a családom sem ellenkezik, hiszen úgy és olyan hittel követik a férfit, hogy az már megrémít engem...

Azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Csak álltam a lépcsőtől és tőle mindösszesen pár méterre. Láttam a kezében a zsebórát, tudtam, hogy most kellene valahogy megállítanom őt, megfagyasztanom az időt pár másodpercre, hogy legalább elvegyem tőle a Raymond erejéhez vezető tárgyat, mégsem tettem semmit. Csak néztem őt, ő pedig engem, aztán egyszercsak elmosolyodott, olyan tipikus rosszfiúsan, mint, ahogyan a Rómeó és Júlia vadabb kiadásában Leonardo DiCaprio. - Mondd meg neki, - tartotta fel az órát - hogy üdvözli a fia. Aztán rám kacsintott és már el is tűnt.
Azt hiszem, abban a pillanatban életemben először, első látásra szerelmes lettem.