Emelem a poharat a számhoz, nem foglalkozom azzal, hogy mi van benne, vagy, hogy mi volt már benne, csak elakarom fogyasztani. A probléma csak az, hogy már üres. Igyekszem felülkerekedni, abbahagyni ezt, de még mindig nehéz. Elvesztettem önmagamat, sőt, már nem is igazán tudom, hogy milyen lenne önmagamnak lenni.  Nem tudom mit kellene kezdenem most, hogy így minden kicsúszott az ujjaim közül.
Lucifer nem volt a legjobb társaság ebben biztos vagyok, és még arra sem találom a válaszokat, amikre egykoron tudtam, hogy miként kellene válaszolnom. Ma már semmi sem olyan, mint egykoron volt, és ez hiányzik. Hogy megtenném-e újra? Lennék-e az az ember, aki megmenti a földet és Sabrinát a saját apjától? Igen, lennék az az ember. Nem kell ezen gondolkoznom, mert bármi is történt nem változtatnám ezt meg. Tudom, hogy mondtam olyan dolgokat, illetve tettem is, ami ennek az ellenkezőjére utal, de mélyen odabent tudom, hogy nem így volna. Nem hagynám cserben Sabrinát, még ma sem, mert bármi is történt ő volt az aki miatt tudom mi az a szerelem. Tényleg ő tanított meg rá, ahogy arra is, hogyan lehetek egy olyan ember, akit nem kíván mindenki a Pokolra.
A probléma csak az, hogy ahogyan elvesztettem őt, úgy minden amit tanultam vele veszett el. Na nem mintha nem az én hibám lenne, én vagyok az, aki borzasztóan kezelte a helyzetet ami kialakult. Én voltam az is akinek idő kellett. Hát nesze neked Nick megkapod amennyi időt csak akarsz. A tied mind!
- A picsába! - magam se veszem észre, hogy kimondom ezt hangosan, az üres poharat meg úgy hajítom a szoba másik végébe, hogy szinte szétrobban a becsapódástól. Túlságosan is részeg vagyok, hogy foglalkozzak a dologgal, így nem megyek összeszedni a darabokat, sőt, nem is jut eszembe, hogy egyáltalán erre szükség lehet. Csak én vagyok itt, senki más nem jön be ide én meg tudom, hogy ez történt, ez csak számít. Nem áll szándékomban áttaposni a sok pici szilánkon amit szinte már átitatott az alkohol. - Bassza meg mindenki! Mindenki! De főleg te! - mutatok magam elé, és hiába nem realizálódott bennem, hogy ott a tükör, mégis reflexszerűen tudom, hogy ott van, és magamra mutatok. Igen, magamat utálom, mindennél jobban, pedig soha semmi bajom nem volt azzal aki vagyok. Szerettem magamat, talán túlságosan is, önteltnek tűnhettem, pedig csak magabiztos voltam, de most... Minden döntésem, minden tettem, minden ami történik összezavar, és nem tudom, hogyan kellene lépnem. Nem vagyok biztos semmiben, és magamban sem. Lucifer felemésztett belülről, külsőre nem maradt már nyoma, de belül semmi sem olyan, mint régen. Nincsenek ott a dolgok ahol lenniük kellene. Nem tudom, hogy ez mégis miként lehet, de érzem, hogy elvesztem.
Ökölbe szorulnak ujjaim, és hatalmas lendületet véve már a tükörben találom magamat, a húsomba tépnek a szilánkok, ami pedig nem tapad meg rajtam leesik a földre a lábamhoz, hogy a padlón lelje meg új helyét. Fáj, de ez a fájdalom mégsem ér fel azzal, amit az utóbbi időkben átéltem. Hatalmas feszültség gyülemlett fel bennem, ami már nem segítenek a kéjdémonok, és az ital sem. Nem kapok hosszútávú megnyugvást tőlük, csak tompítják egy kis időre. De amint van gondolkodási időm, megint minden odavész. Rohadtul vége lehetne már ennek.