Valahogy így kezdődne el az életem története, ami elég boszorkányos, és sötét ahhoz hogy egy komplett horrorfilm szériát lehessen forgatni belőle. Mármint, én biztosan megtenném, ha lenne bármi affinitásom is a filmekhez, de nincsen. Szeretek moziba járni a barátaimmal és utána meginni valamit Dr. Cerberus-nál, de nem lennék jó filmrendező, mert néha.... reménytelenül romantikus vagyok.
Jogos a kérdés, hogy miért nem folytattam a nevemet az első sorban. Mert már magam sem tudom igazán hogy mi is vagyok. Nevem, vagy születésem jogán nevezzem magam?
Spellman vagyok, Edward és Diana Spellman gyemeke, ugyanakkor Morningstar is vagyok a Sötétség Ura, Lucifer leánya is.

Nem olyan régen még így mutatkoztam volna be. Én vagyok az, aki szőkefehér hajában fekete hajpántot visel, imádja a ruhákat, a macskákat, és a Baxter High gimnáziumba jár a barátaival. Annyira szerettem ezt az egyszerű életet, és minden egyes apró baklövést. Szerettem Ms. Wardwell irodalom óráit, és órákig bírtam  volna hallgatni a jó lelkű tanárnőt. Szerettem Rozt és Susiet, és Harveyt. Oh, Harvey! Anyira szerettem, és végül belesajdult a szívem is a keserves szerelembe. Annyit ártottam neki, akaratlanul, és nem tudtam hogyan tehetném jóvá. A bátyja meghalt, de az életrekeltő varázs nem volt sikeres és neki kellett visszaküldenie a halálba. Az egyetlen embert akit valaha igazán szeretett rajtam kívül. Az a fájdalom... Hogy mindez miattam volt... Mert nem hittem el, hogy nem vagyok képes rá, és bolygattam az egyensúlyt... Rajta kívül, mindkét barátomnak segíteni tudtam, mert Roz visszanyerte a látását, és Susie bekerült a kosár csapatba és Theo-ként kivívta a fiúk elismerését, és nem szekálták többet amiatt hogy milyen is ő.
Tinédzserként együtt éltem a nénéimmel és Ambrose kuzinommal, és minden étkezést együtt töltöttünk és Hilda néni főzőtudománya messze földön híres. Na meg a méregkeverő tudománya is. Hilda nénit sokan lebecsülik, mert nem olyan csinos mint Zelda néni, de a szíve ragyog és aranyból van. Ha a családról van szó, Hilda néni a legveszélyesebb a házban. Nem mintha Zeldát félteni kellene, anyatigrisként küzd, és végül is ők neveltek fel engem. Csodálatos életem volt velük, és őszintén hálás vagyok nekik mindenért. A szüleim helyett szüleim voltak, és sajnálok mindent ami rosszul jött ki, mert lássuk be, elég sokszor voltam önfejű és akaratos, és nem hittem el, hogy nincs hatalmam minden felett. Nem csak egyszerű tinédzser vagyok, de boszorkány is, és a Sötét Keresztelő estéjén minden megváltozott az életemben. Amikor alá kellett volna írnom a Bestia Könyvét, én.... nem tettem meg. Tiltakoztam, vonakodtam és ellentmondtam a Sötétség Urának. Egy soha nem látott versenyre keltem vele, és ő nem habozott beleugrani az én káromra. Szabadságot ígért, és döntési lehetőséget, de mégis engedelmességet várt volna el tőlem, és hogy megtegyem amit parancsol, szó nélkül, mosollyal az arcomon. Még mit nem!
Ez volt, minden baj forrása. Ha nem ellenkezek vele, akkor sosem történtek volna meg a dolgok, amik végül mégis bekövetkeztek. Bár akkor nem ismertem volna meg az Akadémiát sem, és Nicket sem. Nem keveredtem volna éles összetűzésbe Blackwood atyával sem, aki a koven főpapja volt.



Apám lévén vagyok Fényhozó, minthogy ő is. Egykor angyal volt, fényesen ragyogó csillag, Lucifer. Én a leánya vagyok és már csak emiatt sem tudok egy átlagos boszorkány lenni, mert természetemnél fogva erősebb a mágiám mint a környezetemnek. Ennek sajnos nagyon sok fájdalmat köszönhetek. Elkezdtem az Okkult Művészetek Akadémiájára is járni, és megismerkedtem Nicholassal, akibe.... beleszerettem. Legnagyobb csalódásomra, az apámnak dolgozott. Utána, bizonygatta hogy nem emiatt tette amit, és árult el engem, de mégis.... a második esélyt megadtam neki, de elveszítettem őt, maikor a testébe zártuk Lucifert. Egy élő akerón börtönbe. Lilith - aki felvette a kedvenc tanárnőm szerepét- elvitte magával a pokolba. Nem bírtam ki, és nem is akartam hagyni hogy ott maradjon, így hát elmentem érte. Roz, Harvey és Theo jöttek velem
megmenteni Nicket. A pokoli kalan, nevéhez méltó volt. A pandemóniumhoz vezető úton találkoztunk először Calibannal, a démonherceggel, és a kínok mezején Jesse bácsival is akiből korábban ördögűzés folyamán kiszedtük Apophiszt, a falánk férget. Az ő esete is egy volt, amit elkövettem hogy a Pokol Hírnöke legyek. A názáreti csodáknak a visszája. A látás gyógyítás, feltámasztás, ördögűzés... mind mind oda vezetett hogy a pokol ajtaja kinyíljon és a hadak ideáradjanak. Ezt szerencsésen megakadályozta Roz, Harvey és Theo. A Pokol Ura viszont visszanyerte eredeti sármos alakját, miután kiszabadítottuk Nickból, hogy Blackwood atyába zárjuk bele. Onnan viszont Lilith kiengedte. Apám, elég sok fejfájást okozott nekünk, és nem igazá kedvelem ezért, és ha azt vesszük sosem volt igazán apám. Csak a nénéim. Ők mindig mellettem voltak, ha szükségem volt rájuk.
A Morningstar énem volt, aki elfogadta Caliban kihívását, a Szentségtelen Ereklyék utáni keresést. Egyik felem utálta az egészet hogy belekényszerültem ebbe, a másik felem  viszont mindennél jobban élvezte hogy felfedezhetem a valódi hatalmam.
Végül aztán majdnem a pogányok okozták a vesztünket. Nem csak az enyémet, de az egészvárosét, és az emberiségét, amit - természetesen  - meg kellett akadályozzak, és így.... megtörtem az időhurkot. Nem lett volna szabad, tudom, de így.... egyszerre két dolgot is csinálhatok.