A távolba tekintettem, és mélysötét szemeim távolabb hatoltak a világban annál, mint amelyet halandó befogadóképessége kezelni tudna. Tekintetet érzek magamon, lelkének apró rezdülései eljutnak felém, így nem szükséges látnom az arckifejezését ahhoz, hogy teljes tökéletességgel érzékeljem a feszültség és rosszallás elegyét, ami a lényéből árad. Azonban ahogy felismerem ezen, számomra felesleges tehernek nevezhető érzéseket, azzal el is engedem őket, nem fordítok rájuk több figyelmet, mint amennyi időt az emberek szentelnek arra az elszáradt, megfakult fényű falevélre, amelyet a szél kerít hatalmába és kap fel a magasba egy szürke, őszi napon. Helyette, pillantásom előre szegezem, izmaim abszolút mozdulatlanságában szakadok ki egy kis időre a jelenből, magam is a magasba reppenek, akár a falevél, kisuhanva egyaránt az idő és a tér mostani percepciójából. Visszatérek egy olyan pontra, ahol már régen nem jártam. Egy pontra, ahová sosem vágytam vissza, ahová most sem vágyok vissza, mégis, a korábban hallott szavak ott rezonálnak egész bensőmben: "... és Te, Mennyek Hercege, vesd le az Ördögöt a Pokol mélyébe..."
Újra körülvesz a Fény, az Ő fénye, az Ő megértő és gyengéd szeretete, a világ, az emberi káosz előtti, primordiális rendjével és harmonikus békéjével együtt. De eme béke makulátlan falán oda nem illő, fekete repedés húzódik, hiába kezdődik hajszálvékony finomsággal, lassú, mérgező kígyóként szélesedik hasadékok vértelen ereivé. Esszenciám minden sugallatával ellenkezek, fényes szárnyaimat szélesre tárva megvetem magam előtte, ezen ősi hüllő előtt, ki ragyogó csillagból egyik pillanatról a másikra válik veszedelmes, ragadozó sárkánnyá, mi romlás tüzét okádja szájából. Akkor, mintha minden megállt és megfagyott volna körülöttünk. Dühtől izzó szempárba pillantottam, mozdulatlanul várva egy megerősítésre, az Ő lényembe hatoló szavára, s végső akaratára. Mégis, abban az utolsó momentumban, szavak nélküli búcsút mondhattam, száraz fénycseppet hullajthattam alá a földi világra, hogy első és utolsó könnyem elkeveredjen az esőcseppek hadában, mielőtt harcba szállva lándzsám örökre elvágta volna a vékony, Isteni fonalkát, mi összekötött egy fivérrel, ki elveszett egy fenevad belsejében. Egy szörnyében, ki ellen megindultam, angyali ezredének élén, hogy megvívjuk a létezés első háborúját. Harcoltunk, a Sárkány és a seregei pedig állták a harcot. Lehetetlen időkeretbe foglalni, meddig tarthatott, de a Mennyország beleremegett, az Úr akarata pedig világos volt, már azelőtt, hogy küzdelmünk véget ért volna: "Vesd ki a fény királyságából azt, ki elbukott. Ki elbukott, mert magasabb trónra vágyott."
Úgyhogy kiterjesztettem erőmet, melyet Őtőle kaptam, s elengedtem a megfagyott pillanatot, majd csak néztem, miként teszi meg égi, hangtalan villámcsapásként egykori testvérem ugyanazt az utat, melyet nem sokkal azelőtt veszteségemnek hosszan kiáltó könnycseppje járt be.
- Tudom, hogy csak ma helyeztek ide, de meg kell mondjam, kurvára irritáló, amikor ezt csinálod! - a felcsattanó szavak rángatnak vissza a most világába, ebbe a mozgó fémdobozkába, de nem adok hangot annak, hogy a dühös kijelentés eljutott hozzám, helyette, néhány másodpercet várva, felvont szemöldökkel fordítom fejemet a mellettem ülő rendőrtiszt irányába, várva a folytatást.
- Amikor úgy nézel, mintha a világ minden létező válasza ott lenne a fejedben, ugyanakkor mégsem itt járnál. Idegesítő. - teszi hozzá magyarázat gyanánt, mikor észreveszi a kérdő pillantást. A magam részéről ezt csak egy hümmögéssel nyugtázom, aztán visszatérek a szélvédő üvegén túli világhoz.
- Nem vagy egy szószátyár, mi? - csóválja meg a fejét egy rövid nevetés kíséretében.
- Nem mondhatni. - hangom, annak ellenére, hogy az este folyamán először hallatom, minden rekedtséget mellőzően, tisztán és magabiztosan csendül.
- Hohó, nocsak, tud beszélni! Azért azt megmagyarázod, hogy mi a fene volt ma a helyszínen? - én újra felvont szemöldökkel reagáltam, mire Peter felhorkantott.
- Az egyik pillanatban még arra készültem, hogy azok a fura fegyveresek kinyírnak, fura lett a szemük, aztán a következőben meg már minden rendben, a fegyveresek a földön hevernek, te meg ott állsz mellettem. Szerinted ez normális?
Nem válaszoltam, legalábbis, nem azonnal. Természetesen, felesleges lett volna kérdőre vonni azt illetően, mire gondol pontosan, elvégre ez történt, pontosabban, ez az a része, amit Peter észlelt a történtekből. Számára a túlerő egyszerű bandatagokból állt, akiket keresett már egy ideje, nem pedig démonok által megszállt testekből, igaz, a maga mellett ülő férfiban sem lát többet egyszerű tanácsadónál, akit a felettese jó ötletnek tartott, hogy tapasztalatszerzés céljából mellé helyezzen. A pillanat töredékére megpillanthatta viszont szemükben a villanást, a természetellenes változást, a foltot, a feketeséget bennük, s az elég volt, hogy félelmet ébresszen benne. Mikor a fegyvereket tartó, cselekedetüket nem uraló kezek felé szegeződtek, fedezékbe vonult, ekkor jutottak el hozzám szavai. Suttogta őket, de a lelke kiáltotta az ima sorait: "Szent Michael, arkangyal, óvj meg bennünket a harcban! Légy oltalmunk a Sátán gonoszságával és megtévesztő szavaival szemben, utasítsa el őt az Isten, és Te, Mennyek Hercege, vesd le az Ördögöt a Pokol mélyébe, azon démonokkal együtt, kik lelkek megrontását áhítják! Ámen!"
Ajkai mozogtak, de szíve szólott, ezért lehunytam a szemem, s hagytam, hogy az idő olyannyira lelassuljon, hogy számára állónak hasson. Ez elég teret biztosított nekem ahhoz, hogy zavartalanul gondoskodhassak a megszállás alatt lévőkről, hagyván, hogy a kiűzetésük után az ernyedt testek aléltan zuhanjanak a földre.
- Mondtam már, én a végére értem oda. - felelem végül higgadtan, mire Peter fürkésző tekintetének tüzébe vet, végül megcsóválja a fejét.
- Lehet, hogy kezdek becsavarodni. - mormogja maga elé, én meg ély levegőt veszek, mielőtt az ablakon kitekintve újra megszólalnék.
- Vagy veled volt az Úr. - ajánlom fel az alternatívát és érzem benne, hogy hajlik felé, de nem szól semmit. Nincs is rá szükség.
Másnap dicséretben részesítik majd a helyzet kiemelkedő kezeléséért, én addigra már messze járok. Küldetésem itt, ezekkel a démonokkal véget ért. Távolról figyelem, mikor hetekkel később előléptetik, és kocsijának kesztyűtartójában megtalál egy ezüstláncot, amin kereszt függ. Egy láncot, ami a nyakamban lógott, mikor egynek adtam ki magam közülük.
- Awh! Tudtam én, hogy van szíved! - szólal meg Gabriel mellém lépve, mire csak egy hűvös pillantást kap tőlem, mintegy figyelmeztetésül, hogy még azelőtt hagyja abba, hogy belelendülne, eztán a következő pillanatban eltűnök mellőle. De nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, ettől csak tovább szélesedett a mosolya.
Ez nem kötődésről szólt. Hanem arról, hogy Lucifer erői nem gyarapodhatnak, s arról, hogy egy lélek Isten felé fordult, az ima pedig meghallgattatott. Én vagyok a válasz, s én vagyok a lándzsa, mi azért járja most a Földet, hogy helyreállhasson a természet egyensúlya, mert ez az Ő akarata.